Október 26-án reggel a Keleti-pályaudvaron találkoztunk a tucatnyi 11.g osztályos diákkal, verőfényes napsütésben. Gyors köszönés és a helyszámok memorizálása után felpattantunk a Miskolcra tartó IC-re, majd onnan a Kassáig közlekedő Hernád IC-re váltottunk. Kassára érkezve

egy más világ, egy más ország várt minket. Oda- és visszaút alatt majd másfél órát tartózkodtunk a futurisztikus, repülőtereket idéző vasútállomáson. Tiszta, jól rendezett boltokkal és éttermekkel tarkított nemzetközi pályaudvar fogadott minket. Itthon hasonlót sem láttam még. Egy élmény volt a poprádi átszállásra várni. Ki vattacukor-szívecskét vett magának, ki pedig a helyi védettségű vén nyárfát tekintette meg a pályaudvar előtt. Poprádra egy InterRegio járat repített minket, az Alacsony-Tátra vonulatai között. Az út alatt hangos vita dúlt a verselemzés objektivitásáról vagy éppen a kirándulás élmények összehasonlításáról az Alpok és Kárpátok vonatkozásában.

A poprádi állomás is futurisztikus volt: több szintes, közösített peronú „űrbázis”, amelynek panorámás váróterméből, amit belengett az őszi-téli csemegék illata, szép kilátás nyúlt a Magas-Tátrára. A T.H.É.V.V-el folytattuk az útunkat, mely egy keskeny nyomtávú, villamosított, fogaskerekű vasút. Az elkövetkezendő napokban is ezzel jutottunk el kirándulásaink helyszínére.

Szállásunk Alsóerdőfalván volt, amit 1945-ig cipszerek laktak, ott a Szepességben. Házigazdánk egy kedves tót házaspár volt, Jerka és Jan, akik főállásban andragógusok, mellékállásban pedig fogadósok. Szívélyes vendégszeretetük végigkísérte az egész ottlétünket, nagyon finom és bőséges reggelikkel, kiadós, helyi ízeket bemutató, meleg vacsorákkal vártak minket minden nap. Szobáink elfoglalása után, szombat este szentmisére indultunk Ó-Tátrafüredre, ahol megtekintettük kívülről a Millenium évében átadott Grand Hotelt is. Még aznap este tortákkal és más helyi különlegességekkel ünnepeltük meg két diákunk 17-ik születésnapját.

Vasárnap egy bemelegítő kirándulás várt minket Móni néni vezetésével: röpke 23 km és alig 2000 méter szinttel. Volt szerencsénk meglátogatni a Csorba-tavat, a Fátyol-vízesést, majd a vízesés feletti Szkok-tónál költöttük el az ebédünk. Volt, aki itt a törpefenyves és vörösáfonyás társulás megtekintése közben szintet lépett. A földrajzi tudását illetően. Visszafele a Poprádi-tó és a Jelképes temető fele vettük az irányt. Patakok és források vizével oltottuk szomjunkat.

A harmadik nap volt a kirándulás csúcspontja. Mind az elevációt, mind a lelki kihívásokat tekintve. A Poprádi-tó vasúti megállótól indultunk el a Tengerszem-csúcs irányába. Felfelé menet a Béka-tónál fújtuk ki magunkat, amely egy gyönyörű tengerszem, közepén egy kis szigettel. Innen már láncok és létrák segítségével másztunk tovább az utolsó menedékházig, ahova már erősen elcsigázva érkeztünk. Megettük az ebédünket, a panorámás árnyékszékkel egy újabb szintre léptünk, a kirándulást tekintve.

Az utolsó menedékháztól lépésről lépésre küzdöttük fel magunkat a csúcsig. Közben jól meg tudtuk figyelni a hegységképződés folyamatait. Mert ugye, nem mindegy, hogy röghegység vagy lánchegység, és az sem, hogy hol van vas. Avagy nincs. Tál alakú-e völgy, tehát gleccser vájta, vagy v-alakú-e, mert akkor nem. A szelektív denudációról pedig ne is beszéljünk…

A csúcson negyed órát, húsz percet töltöttünk. Közben baráti hangulatban az internacionalizmus jegyében kulacsot cseréltünk kanadai hegymászókkal, akik Albertából érkeztek.

A visszafele út embert próbáló volt, de mindenkinek volt párja, aki tartotta benne a lelket. Talán ez volt a tájon túl a legszebb dolog az egész kirándulás alatt. Nem vagy egyedül. A Poprádi-tóhoz már sötétben értünk, lábaink ólomból voltak, térdeink berozsdáltak. Aztán a sötétség, a fáradság és a Szentlélek dalra fakasztotta a társaságot és énekelve, nevetve érkeztünk meg a vasúti megállóhoz, ahonnan a Tátra Villamos hazarepített minket.

Az utolsó nap jutott időnk a haza út előtt arra is, hogy a Tar-patak völgyében sétáljunk egyet, amelyet fantasztikus vízesések szabdaltak. Éjjel 11-re értünk Budapestre, fáradtan, az élményektől eltelve. Még ilyet, sokat. Így lehet a legtöbbet átadni, nevelni.

Vida Péter András, Dósai Mónika