2025. december 12-én lett volna 66 éves András bácsi, újraindult iskolánk alapító igazgatója. Az Ő emlékére neveztük el a fizika-kémia előadótermünket egy bensőséges és méltó ünnepség keretében, amelyre meghívtuk a család mellett András néhány kémiatanár és igazgató kollégáját, régi diákjait, barátait. Minden osztályból egy-egy tanuló képviselte a jelen diákságot, az igazgatói, hitvesi és tanári emlékező beszédek mellett a művészeti tanárok és a közösség énekének dallamai elevenítették meg az emlékező szavakat és képeket. A terem bejáratához ízülő táblát András bácsi gyermekei leplezték le, és Andrást a betegségében kísérő Szabolcs atya áldotta meg. Az ünnepség részeként a könyvtárban egy szerény agapé mellett a régi diákok 2019-ben készített összeállítását néztük meg. Egy igaz ember. 2025. december 12-től az előadótermünk az ő nevét viseli. A műsor leírása - benne a beszédek - a részletekben olvasható.   

„Amit a nagy emberek
halhatatlanságnak mondanak,
nem örök élet,
hanem pár-száz évvel
vagy pár ezer évvel
későbbre halasztódó feledés.

Nem az életük, hanem a haláluk
nyúlik évszázadokra, vagy évtizedekre.

Dicsőségedet ne embertársaidtól reméld.
(Benned van vagy benned nincsen)
Halhatatlanságodat ne embertársaidtól reméld.
(Benned van vagy benned nincsen)

András tettei és szavai – amik benne voltak – gyermekeiben, növendékeiben, családjában nemcsak visszhangot vetnek, hanem élnek. (András mindig kérdezett, és a feltett kérdésre kereste a választ. Tegyünk így mi is.) De miért? Mitől lesz valaki halhatatlan? A választ is Andrásnál találtam. A következő szavakat, ezt az imádságot András írta 16 évvel ezelőtt, 2009. december 14-én, ádvent III. hetében – úgy hallgassuk, mint akik Húsvét fényében már tudják a történet végét - vagy inkább végtelenségét.

„Akit Isten megszólított, és az igent mondott rá, abban Isten megkezdi hatalmas munkáját. Valamilyen módon testet ölt életében. Isten jelenléte minden elképzelést felülmúl, hiszen maga a teremtő Ige az, aki alászáll és megtestesül. Emberré lesz, olyanná, mint mi vagyunk. Mária ugyanúgy hordozta a méhében az Urat, mint bármelyikünket az édesanyja. Kilenc hónap után ugyanúgy megszülte, majd etette, dédelgette, felnevelte.

Mindez nem csak kétezer éve Betlehemben történt meg, hanem azóta is minden emberben, aki igent mond Istennek. Ezt látjuk a szentek életében, de ezt láthatjuk ma is minden hitében hűséges emberben.

„Hatalmasat tett velem Ő, akit Szentnek hívunk.” – imádkozta Szűz Mária a Magnificatban. Igen, Isten nagy dolgokra hív. Sok szépséggel és boldogsággal teli útra, ugyanakkor sok küzdés és szenvedés is vár rám. Mégis csak ez az út az egyetlen, ami méltó az emberhez.

Mária erre mondott igent, és ezért lehetett testté az Ige, ezért lakhatott köztünk, ezért lakhat ma is közöttünk az Oltáriszentségben, és mindazokban, akik hűségesek hozzá.” (Reggeli imák a Ward Mária Iskolában, És az Ige testté lőn)

Talán így már értjük, hogy nem mi volt benne, hanem ki volt, sőt ki van benne, pontosabban hogy András kiben van – és így tárul ki az a végtelen dimenzió, amiben érdemes a diákok egy természetismereti versenyét, az iskolaépület egy termét elnevezni Andrásról.

András nem szerette a közhelyeket, bár egy tanulmányában hosszan írt róluk, de a szóvicceket annál inkább. Ezért itt van a helye, hellyel-közzel, a ’köszhely’nek, amikor az ürességet és alkalmatlanságot takargató közhely tartalommal, Isten iránti hálával, azaz köszönettel telik meg: mindazért, amit András tett, alkotott az iskolában, a nevelésben, a tanításban, a szakmájában, a vezetésben, vagy az Egyházban; köszönettel azért, aki családjában, baráti és munkatársi kapcsolataiban volt, és mostani köszönetünket folytatva tölti be az emberi hiányt minden tanév végén Tedeummal az Andrásért és Andrással együtt imádkozó iskola.

A tábláról - azt akartuk,

hogy a teremhez tartozzon;

hogy ne legyen kő – ne lezárjon, hanem áttetsző és könnyed legyen, beterelje az olvasót;

hogy az „elsők”, András osztályának tablójára rímeljen - ahogy egy tanár is állandó párbeszédben marad tanítványaival, amikor később egy-egy Tőle kapott konzervet felnyitva felismerik nemcsak a kései ajándékot, hanem a kapcsolat értékét Andrással;

hogy a terem előtt várakozó diákok koszorúja legyen az állandó koszorú a tábla alatt;

a Dániel próféta könyvéből való részlet igazán egy természettudóshoz és hittanárhoz illik: egy kis kíváncsi kutatásra, igazságkeresésre és bibliaforgatásra sarkall minket:

(„qui autem docti fuerint, fulgebunt quasi splendor firmamenti et qui ad iustitiam erudiunt multos quasi stellae in perpetuas aeternitates” (Dan 12,3);

Az összeállított tablón az András által a Szentföldön fotózott Magnificatot láthatjuk, olvashatjuk, imádkozhatjuk.

Mivel András is mindig zenével ünnepelt, most hallgassuk meg az ünnepre hozott ajándékot Vivaldi B-dúr szonáta I. tételét Puszta Betty és Mayer Angyalka előadásában.

… És átadom a szót Mártinak.

Ujházy Andrásné, Márti néni beszéde

Az első szavaimmal hálámat szeretném kifejezni a gondolat megszületéséért, majd annak megvalósításáért, hogy ily módon is emlékezhessünk Andrásra, akinek nem munkahelye, hanem életének egy darabja volt ez az iskola.

Fiatal házasok voltunk még, amikor egy új süteményt próbáltam ki, és mivel én jól sikerültnek ítéltem meg, vártam, hogy zsebre tehessem az érte járó dicséretet. András belépett a konyhába, és csak annyit mondott: Micsoda ammónium-bikarbonát szag van! Akkor ez nem esett jól, de az idők során megértettem, hogy nem a tudását fitogtató vegyész szólt belőle, hanem a mindent komplexen látó ember, aki az ízek, illatok mögött észlelte az alkotóelmeket, és az alkotóelemek mögött az Alkotót is. Amikor otthonról tanítottunk, többször fültanúja voltam, hogy a kémia tanítása közben, miközben számokról, számomra nehezen követhető folyamatokról volt szó, a teremtett világ építőköveit magyarázta, azt, hogy ez a bonyolult, de csodálatos rendszer feltételez egy Teremtőt.

Elképzelem, hogy onnan, abból a másik országból, ahol ő már másfél éve otthon van, teljes szeretetével figyel most bennünket. Nem büszkeség tölti el közben, hanem annak a felelőssége, hogy mostantól közbenjárója kell legyen az itt folyó munkának. Így fog segíteni abban, hogy minél több olyan szakember kerüljön ki ennek a teremnek a falai közül, akik tudásukkal önzetlenül szolgálják embertársaikat, és építik itt a földön az Isten országát. Köszönöm, hogy a gondolat megszületése s annak megvalósítása által ez az ország most, itt jelen lehet közöttünk.

Végül szóljon András:

“Mit tanítsunk? Tudományt, de úgy, hogy alázatot is adjunk hozzá, mely a természettől kérdez, és tőle várja a választ. Amelyik nem egy-egy embercsoport érdekeit akarja kiszolgálni, hanem az embert szeretné szolgálni.”

… Fodor Erika Rátz Tanár Úr díjas pedagógus, aki a József Attila Gimnáziumban egykor András kémiatanára volt, nem tudott eljönni, így levélben leírt emlékeit Oláh Gábor igazgató úr tolmácsolja:

Fodor Erika tanárnő levele

Néhány gondolatmorzsa a halkszavú, tisztaszemű, tisztalelkű Újházi Andrissal kapcsolatban...

1975 körül történt, amikor iskolánk, a József Attila Gimnázium, a bázis intézménye volt a Marx György akadémikus vezette integrált természettudományos programnak (már akkor, felfedeztető tanulói kísérletek, kutatásalapú tanulás, gamifikáció, projektek stb. jellemezték a tanításunkat!). Egy alkalommal a kísérleti programban részvevő iskoláknak tartottunk továbbképzést a kollégáimmal. Négy témában, különböző termekben folytak az általunk vezetett workshopok. Hármat mi, fiatal tanárok, a negyediket a harmadik gimnázista [11. évfolyamos. a szerk.] Andris vezette (tananyag, kísérlet, módszertani kérdések, nehézségek...). A terem ajtajára csak a workshopot vezető nevét tüntettük fel. Délután két különböző vidéki gimnáziumból jövő tanár jött hozzám: "Nem is tudtuk, hogy ilyen okos, rátermett jó pedagógiai érzékű, új kollégátok van." Teljesen ledöbbentek, mikor megtudták, hogy nem tanár, hanem a tanítványunk!

Padtársa, a legjobb barátja a gimnáziumi évek alatt vesztette el hirtelen, egy baleset következtében egyik testvérét és édesapját. A kamasz Andris olyan értő szeretettel, empátiával burkolta be a barátját, hozta vissza az életkedvét, amire más nem volt képes. Volt egy mondás vele kapcsolatban: ’Egyik vese helyett egy dupla nagyságú szívet kaptál.'

A gimnazisták maguknak, felnőtt felügyelet nélkül egy természetjáró szakkört szerveztek. Rendszeresen kirándultak, járták az országot. A kis csoport egyik vezetője Andris volt. Amikor kiderült, hogy egyik társuk hazudott, rendszeresen megdézsmálta, lenyúlta a többiek utazásra szánt pénzét, akkor Andris okosan, szelíden, de határozottan megoldotta ezt a kínos helyzetet, és a nagydumás bűnös megszégyenülve elkullogott. Ebben az esetben nem a testi, hanem az erkölcsi erő, ami Andrisból sugárzott, győzte le a megtévedt társát.

Érdeklődése, az OKTV-n elért előkelő helyezése predesztinálta, hogy a kémiával kapcsolatos pályát válasszon. Ő tanár szeretett volna lenni, és én, aki, ha ötször születnék is, tanár lennék, úgy gondoltam, hogy egy ilyen kiváló koponya inkább vegyész legyen, hiszen egy nyáron mint gimnazista kutató palánta is felhívta magára a figyelmet az akadémiai Enzimkutató Intézetben. Végül sikerült rábeszélnem. Egyik érvem az volt, hogy vegyészként még lehetsz tanár, de fordítva, már ha egyáltalán lehetséges, igen göröngyös az út. Az egyetemen ugyanaz, a később atyai barátommá vált, hajdani pannonhalmi diák, a nagytudású polihisztor tanította a szerves kémiát, helyesebben megadta azt az élményt, amivel örökre elköteleződtünk a kémia tudománya iránt. Kajtár Márton, ő volt a feledhetetlen prof, helyből felismerte Andris tehetségét és kivételesen értékes egyéniségét. Be kell vallanom, ő megértette és maximálisan támogatta, hogy egyik kedvenc tanítványom a tanári pályán teljesedjen ki. Ez volt az ő igazi útja.

Egy paptól hallottam: ’Ne azon búslakodjunk, hogy otthagyott minket, hanem annak örüljünk, hogy köztünk volt, hogy ismerhettük, hogy sokat tanulhattunk tőle.’ Ismeretlenül is köszönöm, hogy ilyen módon is ápoljátok, ápolják az emlékét.

Üdvözlettel: Erika

(Fodor Erika, András kémia tanára 1974-1978)

…Most kérem Domonkost és Julit, András gyermekeit, iskolánk öregdiákjait, hogy leplezzék le a táblát,

…amit Szabolcs atya megáld.

Köszönjük, hogy együtt ünnepelhettünk. Vendégeinket szeretettel várjuk a könyvtárban egy kis pogácsára, üdítőre, beszélgetésre és emlékezésre, az Andrásról szóló kisfilm megtekintésére. DJK!