Július 2. és 8. között 17 hatodikos és hetedikes diákunk vett részt a Vértes - Velencei-tó biciklis táborban, amit Nagy Erika és Makkai Tünde tanárnők vezettek. Hogy mennyire jól sikerült, a fotók és a Részletekben olvasható slam velünk is megsejteti.

KÉTSZÁZ KILOMÉTER – SLAM A PEDÁLRÓL

Kápolnásnyék.
Vonat befut.
Mi is.
Kerékpár kézbe,
póló testre,
kulacs tele,
mosoly még annál is jobban.

Bemelegítés.
Csak egy rövid tekerés...
A láb még kérdezi:
"Ennyi?"
A szervező csak nevet:
"Várj holnapig."

Etyek.

Szánkban olvad a sajt: ez mennyei!

Szállás:
Nem a luxus.
Hanem az igazi.
Egymás hegyén-hátán,
hálózsákban ugrálva,
ki kit gyűr le,
ki kit horkol túl.
Alvás?
Valami olyasmi.

Aztán reggel.
Hegy.
Völgy.
Hegy.
Még egy hegy.
És amikor azt hitted,
na végre lefelé...
nem.
Még egy emelkedő.

Az izzadság már nem verejték,
hanem életforma.
A combunk hivatalosan is felmondott,
de a szívünk tovább hajtott.

Várgesztes.
Fáradt testek.
Tömegszállás.

Valaki horkolt.
Valaki forgolódott. Vagy lőttek?
Valaki már álmában is pedálozott.

Alvás? Na annak lőttek.

A negyedik nap?
Csókakő!
A vár megvárt.
Mi meg...
hamburgert faltunk,
mert a hősök is esznek.


Csákvár.
Fagyi.
Mert jár.
Lovaskocsi.
Mert miért ne? Birtokon tekeregve.

Sül már a szalonna.

Vadászkutya a nyálát csorgatta.

És a hab a tortán?

Pillecukortól ragacsos volt a szánk.

Reggel irány a Velencei-tó,
ahol végre nem izzadtunk,
hanem csobbantunk. 

Legalábbis a bokánk.

És közben?

Volt esés.
De felállás is.

Volt szerelés.
A bringának...
meg néha a lelkünknek is.

Volt nevetés.
Sok.
Olyan,
amit még évek múlva is visszahallunk.

Volt evés.
Volt ivás.
Sok-sok ivás.
Mert kétszáz kilométer nem kérdez.
Csak szomjassá tesz.

Több mint kétszáz kilométer.
Nem csak út.
Hanem történet.
Nem csak pedálfordulat.
Hanem emlék.

És ott volt Norbert.
Elöl.
Hátul.
Oldalt.
Mindig ott, ahol kellett.
Nemcsak vezetett,
hanem vigyázott ránk.
Mellette nem csak tekertünk,
hanem biztonságban is éreztük magunkat.

Hazavittük a kilométereket.
A barnulást.
Az izomlázat.
A poénokat.
Az összekacsintásokat.

És egy dolgot már most tudunk.

Jövőre?

Nem kérdés.

Újra csapatjuk.
Ugyanezzel a csapattal.

Mert vannak utak,
amik véget érnek.

És vannak túrák,
amik csak elkezdődnek.